Virág elvtárs, majd Bástya elvtárs
Most, a választások utáni két hónapban látni csak, hogy az Orbán-rendszer a végén milyen gyenge lábakon állt. Nem mindig, mert a kormányzás első felében nagy erőt volt képes mutatni, bármibe fogott is. Szakmányban hozta a törvényeket, amelyek többségében jogcsorbítók és megszorítók voltak, de nem volt igazi ellenerő sem a parlamentben, sem a parlamenten kívül: a választásokra összeállt ellenzéki pártok egymással voltak elfoglalva, mondván, melyikük a legerősebb, melyik a mérleg nyelve, megannyi értelmetlen, a választási kimenetel szempontjából lényegtelen és fölösleges kérdés. Az ilyen politikai vetélytársnélküliség veszélyes állapot: kezeléséhez önmérsékletre és intellektusra van szükség, de ma már megállapítható, a Fidesz–kereszténydemokrata kormányzás vezető embereiből mindkettő hiányzott.
Ismeretlen művek
a Tolnai-univerzumból
A fákhoz vezető végső előkészületi fázist pedig a rajzoló Franz Kafka felfedezése jelenti, aki következetesen a pálcikaemberek világát ábrázolta, valamint a Titorelli alakjára való termékeny rácsodálkozás. A per szereplője a művészettörténet legkülönösebb festője, aki egyszerre bírósági arcképfestő és tájképfestő, ám folyton ugyanazt a „semmis tájat” ábrázolja: két csenevész fát, sötét fűben. A tájnak ez az alapelemekre redukálása Beckett művészetére emlékeztet, vagy Giacometti a Godot-ra várva egyetlen díszletelemeként készített fájára (akad is néhány fénykép, mely megörökíti a két nagy mestert a törékeny fa tövében). Tolnai számára innen adódik a kérdés: „lehetséges-e Hollán faistenei, Kafka és Beckett visszavont fái után ismét egy fa?” Válasza szerint egyetlen (örök és esszenciális) fa nem lehetséges, de egy egész faiskola már igen. Ezért ő a Titorelli faiskolájában, több év alatt, pontosan száz fát ültet el.
