Alkirályság

Az alkirályságok (spanyolul virreinatos) a gyarmati birodalmakban a gyarmattartó anyaországon kívüli területek egyes részei voltak, amelyeket az anyaországi uralkodó nevében alkirályok (spanyolul virrey, angolul viceroy) – mint főkormányzók – kormányoztak. Történelmileg a spanyol gyarmatokon voltak alkirályságok – Peru, Új-Spanyolország (a mai Mexikó területe és az USA déli része) –, továbbá a portugál gyarmati alkirályságokra – Brazília, India) –, valamint a Brit Birodalom egyes területeire (India) alkalmazták az elnevezést.

Az alkirályok igyekeztek dinasztikussá tenni a címüket, az anyaországtól való távolságot kihasználva királyi külsőségeket használva (kastélyok, pénzverés stb.).

A tisztség rokonítható a királyt (mint uralkodót) bármilyen okból helyettesítő, bizonyos uralkodói jogköröket birtokló főrendi személlyel. A Német-római Birodalomban a birodalmi vikárius helyettesítette a királyt, távollétében, akadályoztatása esetén, vagy látott el királyi teendőket a királynélküli időszakban. Hasonló feladatokat látott el a magyar nádor, vagy nádorispán is.

Spanyol alkirályságok és alkirályok

A spanyolok előszeretettel használták az alkirályi címet. Az aragóniai korona a 14. században két birtokát, Szardíniát és Korzikát alkirályok irányítása alá helyezte. A 18. századi Spanyolországban a tartományokat alkirályok irányították: Aragónia, Valencia, Katalónia, Szicília, Szardínia, Nápoly és 1580–1640 között Portugália. Az igazi alkirályi korszak az újvilág felfedezésével, a dél-amerikai birtokok irányításával megbízott alkirályok számára jött el. Ilyenek: Új-Spanyolország (Mexikó), Peru, Rió de la Plata (Argentína), Új-Granada (Kolumbia, Venezuela).

A Brit Birodalom

A brit birodalomban a különböző gyarmatokon az uralkodót kormányzók és főkormányzók képviselték. Indiában az indiai főkormányzó tisztet 1774–1947 között használták, a köznyelvben elterjedt, de nem hivatalos megnevezés az alkirály.

Írország lord kormányzója (Lord Deputy of Ireland, 1310-1541), Írország főkormányzója (Lord Lieutenant of Ireland, 1540–~1688) és Lord Lieutenant (~1660-1921. április 27.) volt a királyt képviselő hivatalos megnevezés Írországban – a köznyelv néha itt is – hibásan – alkirálynak nevezte a képviselőt. Ír nyelven „Tánaiste-Ri” (helyettes király).

Franciaország

Új-Franciaországot (a mai Kanadát) a kormányzó, mint alkirály irányította.

Olaszország

Az egyetlen olasz gyarmatot, Olasz Kelet-Afrikát, benne hat tartománnyal alkirály irányította (Viceré) mint főkormányzó, a tartományi kormányzók feje.

Portugália

A portugál birodalom kiépítése után az anyaországtól távol eső tartományokat – Portugál-India, Brazília - alkirály (Vice-Rei) kormányozta.

Az Oszmán Birodalom

A Porta képviseletében Egyiptomot az európai alkirályi rangnak megfelelő kinevezett uralkodók irányították, akik dinasztikus hatalmat kiépítve, gyakorlatilag önálló államként kezelték Egyiptomot. A szultáni hatalom néha helyre tudta állítani a rendet, de a szultán egyre gyengébbé vált, így Egyiptom teljesen önállósodott.

Kína

A császár nagyobb országrészek irányítására főkormányzó-alkirályokat nevezett ki.

Proconsul

Római vezető az ókorban, aki a consuli éveinek lejárta után is megőrizte a consuli hatalmát Kr. e. 326-ban már bizonyíthatóan létezett. Sulla fellépése után proconsulok és propraetorok irányították a Rómában maradó consulok és praetorok provinciáit. Augustus a császári irányítású provinciákban megtartotta magának a proconsuli imperiumot, a tartományokat a legatusaival irányította; a senatusi provinciákat volt consulok és praetorok vezették.

Birodalmi vikárius

Reichsvikar (német). A király helyettese annak távolléte vagy interregnum esetén a Német-római Birodalomban. Birodalmi vikárius működött Itáliában, a Burgund Királyságban és egyes német területeken is. Esetenként a pápa nevezte ki vagy ő maga töltötte be a tisztséget, elsősorban Itáliában (például XXII. János IV. Lajossal szemben). A német Aranybulla azonban a pápai igények figyelembe vétele nélkül rögzítette, hogy a frank jog rajnai-sváb területén a rajnai palotagróf, a szász jogi területen a szász herceg tölti be a tisztséget. (A két terület csak 1750-ben kapta meg végső határait). Interregnum idején a birodalmi vikárius maga bíráskodott a felfüggesztett birodalmi udvari bíróság (Reichshofgericht) helyett, hűbéri birtokokat adományozhatott, a birodalmi kamarai bíróság (Reichskammergericht) az ő nevében ítélkezett. Itáliában a savoyai vagy a mantuai herceg volt a birodalmi vikárius. Zsigmond brandenburgi őrgróf és magyar király 1396–1410 között viselte e címet bátyja, Vencel császár felhatalmazásából, tényleges hatalmat azonban nem gyakorolt.

Nádor

A nádor (nádorispán, comes palatinus) a rendi Magyarország legmagasabb közjogi méltósága, az ország első zászlósura. I. (Szent) István korától a királyi udvartartás vezetője. Nevét a szláv „na dvor span” (’udvar ispánja’) névből származtatják. A 12. századtól igazságszolgáltatási, közigazgatási és hadi ügyekben a távol lévő király helyettese. Az Aranybulla (1222) már említi önálló bírói joghatóságát, amely az ország minden lakosára kiterjedt. A 14. századtól vidéki bíráskodása megszűnt, attól kezdve a királyi kúria egyik önálló bírája. A 15. századig változó számú ispánság tartozott hozzá honorként. A rendek 1439-től igényeltek beleszólást személyének kijelölésébe, de országgyűlésen először 1447-ben választottak nádort. Jogkörét az 1485. évi I-XII. tc. szabályozta, amelyet Hunyadi Mátyás fogadtatott el, elsősorban azért, hogy fia Corvin János trónra jutását biztosítsa. Szentesítette azt a kialakult gyakorlatot, hogy az uralkodó után a nádor a második személy az országban; megkapta azt a jogot, hogy trónüresedés vagy a király kiskorúsága idején összehívhassa az országgyűlést; királyválasztásnál ő adhatta le az első szavazatot. A nádor lett a kiskorú király gyámja, az ország főkapitánya, legfőbb bírája, a király távollétében helytartója, a kunok és Dalmácia főbírája. Közvetített a király és a rendek között. Ha a király nem tudta vagy nem akarta fogadni a külföldi követeket, akkor ez a nádor feladata volt. 1659-től Pest-Pilis-Solt vármegye főispánja. A 16. századtól a rendi érdekek őreként a királyi hatalomtól függetlenített legfőbb országos tisztség, ezért a Habsburg-kormányzat próbálta szerepét visszaszorítani. 1534–1608 között a tisztséget nem töltötték be (az egyetlen kivétel 1554–1562 között Nádasdy Tamás), helyébe megosztott hatalommal királyi és nádori helytartókat állítottak. 1608 után szerepe megnőtt, elnökölt az országgyűlésen, a 18. századtól a Helytartótanács és a hétszemélyes tábla ülésein. 1790–1848 között Habsburg főhercegek kapták meg a nádori méltóságot, közülük József főherceg a Habsburgok ún. nádori (vagy magyar) ágának a megalapítója lett. 1848-tól nem választottak nádort. 1867 után a nádori méltóságot jogilag nem törölték el, de hatásköre ténylegesen a miniszterelnökre szállt. Jogkörének részbeni gyakorlója IV. Károly 1916. évi koronázásán Tisza István volt utoljára.